A Rimanóczy-építészdinasztia generációi és Budapest

Régi építész család sarja, Rimanóczy Jenő lesz a nyári szünetről visszatérő, kéthavonta jelentkező Fehér köpeny és rajzasztal című pódiumbeszélgetés-sorozat szezonnyitó vendége. A most 84. évében járó mester 2017. október 10-én, kedden este 18 órától a Lechner Tudásközpont ötödik estjének kulcsfigurájaként a Rimanóczy-építészdinasztiáról és a saját pályájáról fog mesélni.

Az építészet történetében nem számít szokatlannak, hogy egy elismert építészt a gyermeke is sikeresen kövessen a tervezői pályán. Az azonban világviszonylatban is figyelemre méltó, hogy egy család egymást követő generációiból hatan is meghatározó építésszé váljanak. A Rimanóczy család ilyen. Idősebb Rimanóczy Kálmán (1840-1908) és kisebbik fia, ifjabb Kálmán (1870-1912) a XIX. században gyors fejlődésnek indult Nagyvárad városképét épületeikkel máig meghatározó, ismert és elismert építész alkotók voltak. Az idősebb fiú, Rimanóczy Árpád (1867-1925) egy családi viszály következtében Nagyváradról távolra sodródva, a Műegyetem elvégzése után a Magyar Királyi Honvédség mérnöktisztje lett, s számos katonai épület tervezőjeként szerzett magának hírnevet.

Árpád idősebbik fia, idősebb Rimanóczy Gyula (1903-1958) vitte tovább a család építész hagyományait, s általa már Budapesttel is összefonódott a Rimanóczyak története. Gyula a Királyi József Műegyetem elvégzése után a kor kiemelkedő mesterei mellett sajátította el a szakma – neobarokk – gyakorlatát, majd a húszas évek végétől fokozatosan az akkor rendkívül újszerű modern építészet felé fordult, s hamarosan a hazai avantgárd meghatározó alkotójává vált. 1930-ban már a CIRPAC (a CIAM, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa magyar szekciója) és a Magyar Mérnök és Építész Egylet által szervezett lakásépítési ankét szervező titkáraként küzdött a modern építészet széles körű elfogadásáért.

Bár a két világháború közti politikai-társadalmi rend nem kedvezett a különböző modern irányzatok itthoni elterjedésének, Rimanóczy Gyula számos kudarca ellenére is kitartott, és végül több, Budapest városképét máig meghatározó épületet épített fel. A pasaréti Szent Antal templom és ferences kolostor a korai, radikális modern tervek után végül a XX. századi olasz novecento hatását tükrözve, lágyabb formákkal valósult meg. Évekkel később Rimanóczy buszvégállomás-épületet is tervezett a Pasaréti térre, amely a templommal egységes épületegyüttest alkot. A harmincas évek második felére, elsősorban a templom sikerének köszönhetően már elismert építész volt, sorra nyerte a pályázatokat, s nyomukban a megbízásokat. Legmeghatározóbb művei a zuglói Cházár András utcában felépült Postás Nyugdíjas Otthon (1937), a Dob utcai Erzsébet Automata Távbeszélő Központ (később KPM, 1937), a Mester utcai OTI rendelőintézet (1940), a zuglói Nemzeti Sportcsarnok (1941) – mely egy nagyszabású, egy további nagycsarnokból és öltözőépületből álló együttes egyedül megvalósult tagja –, és a Bosnyák téri templom, melynek építését Budapest 1944-es ostroma félbeszakította, s fel nem épült tornyát csak 2014-ben fejezték be. A fő munkák mellett számos családi ház, villa is született az építész tervei nyomán.

A második világháború, majd a hamarosan beköszöntő új politikai-társadalmi rend következtében megbicsaklott a felfelé ívelő alkotói pálya: Rimanóczy tervei irodájával együtt megsemmisültek az ostrom során, s nem viselte jól azt sem, hogy a negyvenes évek végétől államosították az építész praxisokat, és neki is állami tervezőintézetben, a Középülettervezési Irodában (KÖZTI) kellett folytatnia a munkát egyszerű beosztottként. Ebben az időszakban főként vidéken valósultak meg munkái, melyekre 1953-ban Ybl Miklós-díjat is kapott, 1955-re viszont a tervei szerint épült fel a Budapesti Műszaki Egyetem három vöröstégla-burkolatú épülete, az R, és T és a H (a műegyetemi legendárium szerint „Rákosi, Tudás, Haladás...”). A budai Duna-part panorámáját máig meghatározó épületegyüttes annak bizonyítéka, hogy Rimanóczy milyen bravúrosan védte ki a Rákosi-éra alatt kötelezővé tett szocialista realizmus archaizálásra törekvő elvárásait: a skandináv klasszicizáló modernizmus és a két világháború közti olasz építészet formai jegyeinek megidézésével elkerülte, hogy az elvárt „Sztálin-barokk” formálással kelljen teljesítenie a „szocialista tartalom, nemzeti forma” doktrínáját.

Korai, 1958-ban bekövetkezett halála előtt még megérhette, hogy fiai, ifjabb Rimanóczy Gyula (1932-1992) és Rimanóczy Jenő (1933-) is elvégezték a Műegyetem Építészmérnöki karát, sőt, az ötvenes években néhány építészeti pályázaton indultak is közösen. Ifjabb Gyula 1958-tól a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) tervezője lett, s innen is ment nyugdíjba 1986-ban. Számos magas színvonalú épülete máig a főváros utcaképeinek meghatározó darabja. Csak a legjelentősebbeket kiemelve közülük: a XVII. kerület (Rákoskeresztúr, 1963) és a XVIII. kerület (Pestszentlőrinc, 1983) új tanácsházai (ma a kerületi önkormányzatok), az 53 lakásos OTP-társasház a Victor Hugo ás a Kresz Géza utca sarkán (1965), a Csalogány utca 22-24- szám alatti 43 lakásos társasház (1966), a rákoskeresztúri üzletház és piaccsarnok (1975), valamint a Vám- és Pénzügyőrség Auróra utcai iroda- és lakóháza (1987).

Öccse, Jenő a műegyetemi diploma után a kor meghatározó építész mestere, Szendrői Jenő hívására került az Építész Mesteriskolába, s vele egy időben az Ipari Épülettervező Vállalathoz (IPARTERV), a kor egyik vezető tervezőintézetéhez. Megépült házai közül az Óbudai Kísérleti Lakótelep garzonháza (1961) az első jelentős budapesti épület, melynek koncepcióját még apjával és bátyjával alkották meg. A Fehérvári úti, kormánykitüntetést érő VERTESZ-irodaházat (1963), és a Maros utcai, 25 lakásos OTP-társasházat (1966) már önállóan tervezte; majd főként vidéki tervek következtek, s egy Ybl Miklós-díj, 13 évvel édesapja után. Kimagasló munkája lett volna a Gulyás Zoltánnal és Kollár Lajossal közösen tervezett új budapesti sportcsarnok (1969), mely id. Rimanóczy Gyula soha meg nem valósult istvánmezei csarnoka helyén épült volna meg.

Jenő pályája második felében az ország több városába tervezett nagy kórházakat, melyek végül gazdasági nehézségek miatt nem valósultak meg. 1978-tól a Mesteriskola meghívott mestere, s az Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) főmérnöke lett, ahol maga köré gyűjtötte a kor tehetséges, ifjú mesteriskolás építészeit. Akkori tanítványai a rendszerváltás utáni magyar építészet meghatározó alkotói, a budapesti városkép késő huszadik századi alakítói lettek.

A most 84. évében járó mester 2017. október 10-én, kedden este 18 órától lesz a Lechner Tudásközpont Fehér köpeny & rajzasztal című beszélgetéssorozatának ötödik vendége, ahol a Rimanóczy-építészdinasztiáról és saját pályájáról fog mesélni.